gondolatkifőzde

Légy olyan ember, aki köré, mint a tűz köré, odagyűlnek az emberek, hogy fényben legyenek, s melegíthessék a lelküket!

Próba szöveg
kfj kdjk jdk jdsj kjdsk kds ds ds g gf jdhfjhdjkhfj ds ajnh jdsa nnf ndasjbdsjf bnmb jd sakla éadbj ébdgm dsanjgdksé nsd nsdné gdsn nsdgn ds dsg ndn mcnm bnéfdsn

Nyílt levél Magyarország politikusainak

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Politikusok!

Jelen levelemet mindennemű politikai beállítódástól függetlenül, mindannyiuknak címzem.

Egyszerű magyar emberként kérnék Önöktől valamit a jövő évi választások előtt:
Legyenek szívesek félretenni ellenfeleikkel szembeni vélt vagy valós sérelmeiket, és koncentráljanak ránk, választókra. Az emberekre. A népre, ha úgy tetszik. Nem kérünk ugyanis a megtorlásokból, az utólagos számonkérésekből, az elszámoltatásokból, a bosszúkból, és az ezekre tett ígéretekből. Ehelyett élni szeretnénk békés magyar, európai, emberi életet. Alkotni és teremteni szeretnénk a magunk és a már megszületett, s majdan világra jövő gyermekeink javára. Hogy ehhez Önök miképpen tudnak hozzájárulni? Úgy, hogy megfelelő körülményeket kreálnak hozzá. Ez lenne ugyanis az Önök alapvető és egyetlen feladata.
Én nem szoktam kérem a körülményekre hivatkozni. Mélyről fakadó hitem és 34 évem minden tapasztalata azt mondatja velem: az igazi erő az emberben magában van. Minden képességet magában kell kibontakoztatnia, kifejlesztenie, majd ezeket hasznosítania, s boldogulni fog a világban. Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, ezt milyen körülmények között teszi. Ha egyáltalán teheti. Jelen Magyarországon ugyanis majd’ minden afelé mutat, hogy a körülmények, melyeket Önök alakítanak számunkra, kedves Politikusaink, egyre nehezebbé, olykor már-már lehetetlenné teszik az ember számára önnön bensejében rejlő erejének kiteljesítését.
Azért, hogy ez így alakult, így alakulhatott, mindannyian felelősek vagyunk. Én is. Te is. Ön is. A felmenőink, azok felmenői, a felmenőink felmenőinek szülei, mindenki. Így aztán, ha valakit számon kérünk, mindenkit számon kell kérnünk. Vagy félretesszük a múlt sérelmeit, és a jelen felé fordítjuk tekintetünket. Jövőre, Önök közül jó néhányan kapnak egy lehetőséget a változtatásra, a javításra. Kérem, ne herdálják el ezt az esélyt. Ne megtörtént dolgokon való rágódásokon, azok megtorlásán, bosszúkon törjék a fejüket, és ne is ígérjék nekünk, hogy kit és miképpen fognak elszámoltatni. Ennek ugyanis semmi olyan hozadéka nem lesz, nem lehet, ami előrevinne minket. Az egyes embereket, a népet, az országot. Márpedig muszáj lesz előrelépnünk, ugyanis már nem is csak egyhelyben toporgunk, hanem erőteljes tempóban haladunk hátrafelé.
A múlt vizsgálatára szükség van, hogy lássuk, mit tettünk rosszul. Aztán a jelenben kell cselekednünk, jövőbeli terveink megvalósításáért. A terveket Önöknek szükségeltetik fölvázolni, hiszen Önök lesznek arra hivatottak, hogy a megvalósításhoz számunkra utat mutassanak. Akár elfogadjuk a tervek egészét, akár vétóval élnénk egyes részeit illetően, kérem, hallgassanak meg minket. Jöjjenek el közénk, legyenek egy kicsit pékek, orvosok, asztalosok, tanárok, s hallják meg, ha javasolunk valamit. Mi ugyanis az év 365 napjában pékek, orvosok, asztalosok, tanárok vagyunk, így a bőrünkön érezzük a szakmai mindennapok nyűgét s nyilait, valamint örömeit egyaránt. Olyan tervekre van szükségünk, melyek megvalósításával s annak folyamán, ha nem is csupa örömben lesz részünk, mégis minőséget tudunk teremteni a magunk és az utánunk jövő generációk számára. Ehhez mi az energiánkat, a munkánkat, a tudásunkat, az akaratunkat tudjuk adni, s adjuk is minden nap. Kérem Önöket, a hozzá továbbá szükséges lehetőségeket és körülményeket Önök teremtsék meg, hiszen erre Önöknek van módja.
Ha az Önök pártja kapja a legtöbb szavazatot, és alakíthatnak Kormányt, akkor ne tévessze meg Önöket a kormányzás fogalma. Ez nem a felettünk, közemberek felett való hatalmat jelenti, hanem a mi képviseletünket. A mi bizalmunkat nyerték el ebben az esetben, nem a lelkünket mindenestül. Ekkor mi ruházzuk fel Önöket olyan jogokkal, amelyekkel élve a mindnyájunk érdekeit kell, hogy szem előtt tartsák. A miénket, közemberekét, és a sajátjukat, mint közemberekét. Önök is ugyanolyan állampolgárai ugyanis az országnak, mint mi. Nem nagyobbak, nem hatalmasabbak, nem fontosabbak. Ugyanolyanok. Urambocsá’ a jogaik mellett, melyekkel mi ruházzuk fel Önöket, kötelességeik is vannak felénk, ám ezekkel kapcsolatban megelégszünk annyival, hogy nem visszaélve a bizalmunkkal, értünk cselekszenek. Értünk is. Magukért is. Mindenkiért. Hiszen egyenrangúak vagyunk. Amennyiben így tesznek, méltóvá válnak a képviseletünkre és az ország kormányzására.
Milyen érdekes, hogy az ország vezetését a kormányzás szóval fejezzük ki, nem igaz? Nem azt mondjuk, hogy az ország tulajdonosai, bérlői, anyagi javainak birtoklóivá váltak a választások győztesei, hanem a kormányzó párt tagjaivá. Az országot ugyanis kormányozni kell a világ folyamatosan változó tengerén. Ahogy egy hajót is kormányozni kell a hullámok között. Azonban a hajó tulajdonosa és a kormányosa nem egy és ugyanaz. A jó kapitány, akár birtokolja, akár nem, sajátjának tekinti a hajót, amit irányít, de ugyanúgy a legénységet is. Ismeri a hajóját kívül belül, és ismeri a legénységét is. Szereti és tiszteli a hajóját, ahogy a legénységét is. Tudja, hogy egyedül nem boldogul. Legénység nélkül a hajó is csak hánykolódik a tengeren. A hajó az ország. A legénység mi vagyunk, kedves Politikusok.

EB (azaz: Együtt Boldogulunk)

Kedves Magyarok!

Magyarország-Ausztria 2:0
Magyarország-Izland 1:1

Sokkal többről van itt szó, mint két magyar győzelem. (A második is az. Lélektanilag és sok más aspektusból is győzelem.) Sokkal többről, mint egy futball Európa-bajnokság küzdelmei.
Hitről, Összefogásról, Közös Erőfeszítésről. Arról, hogy nem csak a célt, az odáig vezető utat is megbecsüljük és élvezzük. Mind-mind olyan fogalmak, amik a magyar történelem során ritkán, a mai magyar társadalomban pedig szinte alig-alig észrevehetően voltak-vannak jelen, és töltöttük-töltjük meg őket valódi tartalommal.

Nem az számít, hogy továbbjutunk-e a csoportból. Nem az számít, hogy ha kiesünk, mikor és ki ellen tesszük. Nem az számít, hogy mi volt az elmúlt harmincegynéhány évben. Nem a jugoszláv 1:12 és nem is a holland 1:8 most a fontos. De még csak nem is az osztrák 2:0 és az izlandi 1:1, vagy a csoportelsőség.

Európa, sőt, az egész világ rólunk beszél. Minket hoznak föl példaként. Minket tisztelnek.
Mackónadrágban elemzik Király védéseit, megilletődve nézik-hallgatják harmincezer magyar szurkolását Marseille utcáin és stadionjában, megtanulják kimondani Kleinheisler, Nagy és Dzsudzsák nevét; mert tényezők lettünk. Tényezők egy olyan sportban, amiről sokan azt hittük, már megszűnt kis hazánkban. Tényezők a Hit, az Összefogás, a Közös Erőfeszítés erejének, értékének demonstrálásában. Amikről azt hittük, már régen megszűntek kis hazánkban. Tényezők az Út megbecsülésében és végigjárásának élvezetében. Amiről talán soha nem is tudtuk, hogy mit jelent igazán.

Kívánom mindenkinek, aki ezt megélhette, hogy ne jelentse mindennek a végét július 10-e, ne csak az Európa-bajnokság idejéig tartson ki mindez, ne csak a labdarúgásban, ne csak a sportban maradjon meg! Legyen ez az új magyar hétköznapok jellegzetessége, mindennapjaink része!

Szeretettel,
egy régi-új magyar honfitárs

Mivé lettél, ember?

Az állatok is ölnek érdekből? Vallási, bőrszínbeli, etnikai, identitásbeli vagy bármilyen különbözőséget tükröző oknál fogva? Milyen istent követnek ők, akik elfogadják a természet rendjét, akik megélik azt az életet, amit kapnak, és nem akarnak többé-mássá válni, mint amik? És milyen istent követ az ember, aki bármilyen oknál fogva, szánt szándékkal megöl másokat? Vallási, bőrszínbeli, etnikai, identitásbeli vagy bármilyen különbözőséget tükröző oknál fogva. Van olyan isten, amelyik ezt kéri? Az embernek már kevés, hogy ember, és istenné akar válni? Van olyan isten, amelyik rendelkezni akar bárki élete fölött? Nem csak egy lehetőséget ad, hogy megtapasztaljuk, megéljük az életet és elfogadjuk a természet rendjét? Van ilyen isten és olyan isten is?


Van olyan isten, amelyik bármiből két egyformát teremt? Miért csak az állatok fogadják el, hogy minden és mindenki más? Csak egy kutyamama tud cicakölyköket szoptatni? Miért nem fogadja el az ember is, hogy minden és mindenki más, mint ő? Miért ez a nagy egocentrizmus, hogy aki nem olyan, mint én, az rosszabb nálam? Olyan különleges vagyok én? Nem csak egy ember? Aki éppen annyit ér, mint bármelyik másik. Se többet, se kevesebbet.


Minden emberi élet érték. A brüsszeli, a párizsi, az ankarai, a damaszkuszi. Nincs európai vagy európaibb; nincs közel-keleti, távol-keleti, amerikai, afrikai; nincs keresztény, buddhista, muzulmán, taoista, sámánhívő; nincs értékesebb és értéktelenebb emberi élet. Emberi van. Van még emberi?

Ha kérdések gyötörnek, fölnézek az Égre. Keresem a belső istenemet, hogy feleljen. Eddig mindig kaptam választ. Volt, hogy azonnal, volt, hogy idővel, de mindig kaptam. Ma a forgalmas belváros szívében tekerve fölnéztem az Égre, mert kérdések gyötörtek. És csönd volt. Síri csönd.

Elhagyott minket az isten? Nem mi hagytuk el őt? Valahol az emberré válás után, az istenné válás akarása közben?

LV emlékére

85 esztendőt éltél. Annyit, amennyit én egyelőre még csak elképzelni sem tudok. Még csak 32 vagyok, és az unokád.

Számomra egy szerető nagypapa és egy kiváló ember voltál. Nem az a szigorú apa-figura, akit édesanyám, a te egyetlen lányod, egyetlen gyermeked sokszor fölemleget gyerekkorából. Nem szavakkal fejezted ki az érzelmeidet, a szeretetedet, hanem tettekkel. Úgy, ahogyan azt ma sokan felnőtt fejjel próbáljuk megtanulni.
Az élet úgy nevelt, hogy ez számodra magától értetődő legyen. A háború elvette tőletek édesapádat, és rád és testvéredre osztotta a dolgozó férfi szerepét. 13 éves voltál ekkor. Egy serdülőfélben lévő kamasz. Egy fiatal suhanc, akinek a csínytevéseken és a lányokon kellett volna hogy járjon az esze. Ehelyett kaptál egy keresztet, amit egész hátralévő 72 évedben hordtál. Tisztességgel, becsülettel, kitartással. Soha nem panaszkodtál, soha nem kerestél kifogásokat, hanem vállaltad a sorsodat. A munka lett az életed.

Olyan ember voltál, akinek a dologhoz való hozzáállásáról példát vehet bárki. Képes lettél volna meghalni a feladatodért.
Emlékszem, hányszor meséltél egy olyan esetet, amit sokan a gyengeséged jelének foghattak föl, ám éppen a kitartásodat jellemezte. A szőlőben dolgoztatok, tiéd volt a napos oldal. Már napfelkelte előtt kint voltatok, és meg sem álltatok egészen ebédidőig. Nyár volt, negyven fok. Árnyék sehol. Ebéd közben rosszul lettél, émelyegni kezdtél és lüktetett a fejed. Mégis vissza akartál menni a sorodba és folytatni a rád mért tennivalót. Volt azonban egy őrangyalod, aki észrevette, hogy valami nincs rendben. „Vince bácsinak még soha nem fájt a feje munka közben, pláne nem szédült.” – gondolta. Elvitt hát orvosoz, és ott is soron kívül időt kért számodra. A vérnyomásod az egekben volt. Napszúrást kaptál. Olyat, ami az életdbe is kerülhetett volna, és aminek az utóhatásai soha nem múltak el. Ám te ezekről sem beszéltél soha. Nem panaszkodtál, hogy a munka tönkretett. Akkor sem, amikor kórházba kellett menned, mert úgy fájt a csípőd, hogy alig bírtál lábra állni. Amint kiheverted, mentél vissza dolgozni. És még hosszú-hosszú évtizedekig megállás és zokszó nélkül robotoltál. Akkor is, amikor nyugdíjba mentél, és megállhattál volna. Akkor is, amikor egyre kevesebbhez volt erőd. Soha nem álltál meg. A munka volt az életed.

Aztán eljött az a pont, hogy már csak terv maradt a soros elintéznivalóból. Amikor már az elkezdéséhez sem maradt elég erőd. Elvette tőled a sors azt, hogy olyat tehess, ami mindig elvett az energiádból, mégis mindig adott is. Úgy érezhetted, az idő kifogta a szelet a vitorládból. Nem kerestél másik lehetőséget, arra nem tanított meg az élet. A hajód zátonyra futott, és te úgy döntöttél, kiszállsz belőle.

85 évet éltél le változó egészségben, egyre fogyó erőben, ám változatlan munkakedvvel, kitartással, becsülettel, tisztességgel. Mindig magadért, de közben másokért is dolgoztál. Ám sohasem magadért, mindig másokért éltél.

Isten nyugosztaljon, papa! Soha nem felejtünk.

A hátsó udvarok lélektana

Néhány napja csodás fővárosunkat elhagyva a Magyar ÁlomVasutak kihagyhatatlan ajánlatától megrészegülve vonattal vettem célba második otthonomat, Szegedet. Megtettem ezt az utat korábban már jó néhány alkalommal, egy valamire azonban csak most figyeltem föl. A telkek hátsó udvarára. Sok helyütt érthető módon nem a házak frontfala néz a vasútvonal felé, hanem a hátulja. És a házakhoz tartozó hátsó udvarok. Néztem az ezeréves kacatokat, amik ott korhadtak, rozsdásodtak, avasodtak, a felismerhetetlenségig rohadtak a gyakran gondozott, néha viszont teljesen káoszba forduló kertekben-udvarokban. Azt láttam, hogy egyik sem a végleges helyére került, egyiknek sem ott van az igazi helye, nem ott tölti be rendeltetését. Mindössze fölöslegessé váltak, és nem találtak nekik új feladatot. Nem adták el, hogy másnak hasznára lehessen. Nem szedték szét, hogy arra alkalmas helyen tárolni lehessen. Nem takarták le, hogy védjék az idő és a természet pusztításától, az enyészettől. Elhagyták, eldobták őket.

Tükre ez a magyar léleknek. Így teszünk sok gondolatunkkal, véleményünkkel, elképzelésünkkel, tervünkkel, a vágyainkkal, az érzéseinkkel, az elveinkkel. Amíg használni tudjuk őket, hogy közelebb kerüljünk a céljainkhoz, addig használjuk őket. Aztán eldobjuk. Kihajítjuk a lélek hátsó udvarába, és nem foglalkozunk velük. Nem szedjük szét őket, hogy megértsük a működésüket, és hogy arra alkalmas helyen tárolhassuk. Nem keressük meg nekik a megfelelő helyet. Nem engedjük el őket, ha már nem hasznosak számunkra. Csak kidobjuk őket, és hagyjuk, hogy szemétté váljanak. Egy része, ami beépült a személyiségünkbe, az visszaforgatható, a java azonban csak felhalmozódik. Egyre több és több lesz, míg egy szép napon túl nem nő rajtunk, és azt érezzük, elborít bennünket. Alig látunk már ki a hulladékhegy aljáról, a levegőnk is fogytán, mégsem állunk neki takarítani. Várjuk a csodát. És okoljuk a körülményeket.

Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha eleve rendet tartanánk. Ha mindent a helyére tennénk akkor, amikor szükségünk van rá, és elengednénk, amikor már nincs. Ha nem halmoznánk a hátsó udvarban azt, amit már nem használunk. Ha az időnket és az energiánkat nem akkor fordítanánk a takarításra és a rendrakásra, amikor már elnyelt minket a szemét. Ha nem elköltözni akarnánk egy másik telekre, mert az, amin élünk, már kicsinek bizonyul.

Mert ha magadban nem vagy otthon, sehol nem vagy otthon. Ha magadban otthon vagy, mindenhol otthon vagy.

Többnyire felhős

Az Úr 2014. esztendejében, annak is július hava 27. napján esett meg a nagy eset, hogy Budapestre látogattam. (Oké, az igazság az, hogy 26-án, de a történet lényegi és érdekes része 27-én történt. Ráadásul nem is Pesten.) Találkoztam két kedves barátommal, és mindeközben ismerkedtem az új, az előzőnél is okosabb telefonommal. Remekül telt a nap, annak ellenére is, hogy az időjárás nem fogadott a kegyeibe bennünket, a napsütéses napokra kitalált Római parton olyan zivatart kaptunk a nyakunkba - ugye, Évi? -, aminőt régen láttunk. Egyszer csak leszakadt az ég, és fél órán keresztül dörgött-villámlott és zuhogott az eső. A tőlünk 50 méternyire folydogáló Dunáig is alig láttunk el. Aztán egyszer csak elállt. Sőt, estére, mire elindult velem a vonat - mert a vonat nem vár, ugye, Gergő? -, már a nap is kisütött.

Útközben figyeltem a környéket, eső nyomai látszottak mindenfelé, de aktuálisan sehol nem hulott csapadék az égből. Egészen Szatymazig. Ott olyan zuhéba szaladtunk bele, hogy az amúgy (kivételesen) késésben nem lévő vonat 15 perc várakozásra kényszerült. Azt hiszem hiába ült elöl a masiniszta (hátul meg a krumplifejű Tisza Pista), semmit nem látott, és bár Gergő most azt mondaná, ha közbevághatna, hogy "Na de a sínek ugyanarra mennek, azokon nem lehet eltévedni, nem? Minek akkor megállni?", azért én nem bántam, hogy "Állunk, várunk, ne haragudjál meg, ez van". Oldalra kinézve ugyanis a közelben tanyázó állomásépületet sem lehetett látni, gyanítom előre sem voltak jobbak a látási (v)iszonyok. Az eső aztán némileg csöndesedett, így mi is továbblendültünk. Szegeden ért aztán az igazi meglepetés.

A vonatról leszállva, a mindenféle esőben tesztelt és kiválóan teljesítő esőkabátban és kapucniban is éreztem, hogy ennek bizony fele sem tréfa. A villamosmegállóig kiérve (mindez nagyjából és egészében 23 méternyi távolság megtételét jelenti) már folyt a víz az esőkabátról a rövidnadrágomra, és a táskám sem volt éppen száraz. Pár perc várakozás után megérkezett a 2-es villamos, aminek vezetője erőteljes diskurzusban volt a forgalomirányítóval. Miután megkapta az ukázt, a 21. századi technikát igénybe véve elmondta a tudnivalókat az utasoknak. (Rögtön azután, hogy az utastájékoztató "hölgy" elmondta, a Vértó következik...) Kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, az utasok felé fordulva megállt, és jó hangosan a következőket mondta: "Nem fogunk tudni kimenni az Európa Ligethez, mert áll a víz a síneken. A plázához viszem el magukat, onnan pótlóbuszokkal lehet továbbmenni. Adják már tovább hátrafelé!". És továbbadták. (Váratlan és nehéz helyzetekben az emberek is emberiebbek.) Nyilván így is történt, vagyis a plázánál volt a 2-es villamos ideiglenes végállomása, és onnan pótlóbuszokkal mehettek tovább az arra igényt tartók. Személyes élményem erről nincs, az Anna-kútnál leszálltam, hogy a Szent István téren át folytassam az utamat.

Hiba volt. Nem is, javítom magamat: élmény volt. Egy szokásosnak látszó pocsolyába belelépve ugyanis előbb bokáig, majd a harmadik lépésnél lábszárközépig merültem. "Oké, ma sem kell szandált és lábat mosni!" - gondoltam. Ezen morfondírozva, a pocsolyából kiérve nagyobb lendületet vettem, és a víztornyot körbeölelő térköves sétányon folytattam az utamat. Láttam én, hogy ott is áll a víz, de a Ha már lúd, legyen kövér! elv alapján belegázoltam abba is. Újabb meglepetés, újabb merülés. Milyen praktikus megoldás, véltem, ha nem fér el a víz a toronyban, akkor gyűjtik körülötte is, jönnek még ínségesebb és vízhiányosabb idők. Hiszen Szeged a napfény városa.
Miután az éppen vége felé közeledő vízilabda EB tiszteletére én is vizes közegben töltöttem a döntő utolsó pillanatait, és már-már átértem a tér túlsó oldalára, megláttam, hogy ott sem más a helyzet, így Lúdas Matyi módjára háromszor kapom vissza, hogy a Római parton elmenekültem a Sors akarata elől, ti. hogy tetőtől talpig esőáztatta legyek.

Az esőkabátom, a nadrágom, a táskám, a szandálom az is volt. A vonatról leszállás óta legalább öt, az előzőnél mindig eggyel biztonságosabbnak (az elázás veszélyétől mentesebbnek) gondolt helyre átpakolt új, az előzőnél is okosabb telefonomat ugyanakkor sikerült szárazon tartanom. Így aztán hazaérve megtudtam, mert persze időjárás widget is van rajta, hogy Szegeden az idő: többnyire felhős.

Elembertelenedettek

Kedves Gyerekek!
Megemberesedtem, s mert megemberesedtem, eszes lettem. Eme elveket nektek szemezgettem:


Elvetek ne ez legyen: Te s Szeretet, ezekkel ne kepeszkedjetek! Legyen ez: engem, nekem.
Ne legyetek Emberek, nem kell! Legyetek embertelenek, ez kell.
Ne szeretkezzetek kedvesetekkel! Hemperegjetek hevesen, vehemensen, szeretetmentesen.
Ne legyetek szeretetteljesek, nemesek, lelkesek, nem kell! Legyetek szemtelenek, kegyetlenek s lelketlenek, ez kell.
Ne legyetek egy helyen, le ne telepedjetek! Menjetek eszeteket s lelketeket vesztve erre s emerre.
Ne legyetek egyedek, nem kell! Legeljetek.
Perlekedjetek, verekedjetek, verjetek szegeket kezekbe s fejekbe! Ne lessetek felfele, Egyetlen Emberetek elment. Benne leledzett egy Eszme, meg megverettetett. Nem kellett nektek.
Legyetek telhetetlenek, ez kell! Kereskedjetek vegyszerekkel, szervekkel, lelkekkel s emberekkel, ezzel lesztek feljebb.
S esetekben, melyekben ezekkel henceghettek, szegjetek ereket! Mert elmebertelenedtetek.

Üzenet egy emberi tapasztalásokat megélni kezdő Léleknek

Kedves Panni!

2014. március 4-én megérkeztél közénk. Nőttél, növekedtél a mama pocakjában, s mert egy rohanó világba készültél, nem várták meg, hogy magadtól kibújj. Ez már csak így megy nálunk, itt a Földön. Még meg sem születtél, s már nem hagynak saját ritmusodban létezni. Ezt nap mint nap tapasztalni fogod, sürgetnek, siettetnek: fuss, szaladj, kergesd a boldogságot! S bár tudják, a Szeretet, a Boldogság és a Béke a csöndben és nyugalomban található meg, mégis hangoskodnak és rohannak. Ilyenek vagyunk, mi, emberek, elszaladunk ez Életünk mellett.

Nem kívánok neked boldog életet, nem kívánok örömöket, nem kívánok bőséget. Kívánok helyette akadályokat, nehézségeket, küzdelmeket és harcokat! Kívánom, hogy mindezeket lehetőségeknek tekintsd, s tudd, hogy mind-mind a fejlődéseted szolgálják! Azért vannak, hogy ebben az emberi életedben még jobban kibontakoztathasd azt a Valakit, aki vagy.

Tisztábban érkezel közénk, mint amennyire tiszta bármelyikünk most, sok-sok évnyi keresés után, ami során az egykori és igazi Valónkhoz igyekeztünk visszatérni. Kívánom, hogy legyél űttörő, s ne veszítsd el Önmagad, ne kelljen újra megtalálnod, sikerüljön megőrizned a kezdetektől!
Nem lesz könnyű dolgod, mégsem reménytelen a helyzeted. Az Élet segíteni fog ebben, újra és újra lehetőségek tárházát teszi eléd, s ha figyelmes vagy, észreveszed ezeket. Az emberek megpróbálnak majd elrontani, saját képükre formálni, elcsalogatni Magadtól. Ne hagyd! Tanítsd őket: ne hangos szavakkal, ne nagy tettekkel; csöndben, az Életeddel!

Kavánok mindehhez Halló Füleket, Látó Szemeket, Érző Szívet és Gondolkodó Szellemet!

Szeretettel,
nagybátyád

Sad but true - Szomorú, de igaz

Folyó hó egy vasárnapján, egy olyan napon, amikor még az Úr is megpihent a Teremtést követően, nyakamba vettem a Dél-Alföldet, és otthonról hazautaztam. Tudom, képzavar, de a szülőotthonom, gyerekkori otthonom, ahová a gyökereim kötnek, Kiskőrös. Innen utaztam Szegedre, ami pedig felnőttkori hazám, ahol már szintén gyökereket eresztettem. Most meg elkalandoztam...

Szóval ültem a buszon, annak rendje és módja szerint próbáltam olvasni. Két mondatnál sosem jutottam tovább, azokat is rendszerint újra kellett olvasnom, hogy megértsem, fölfogjam. Mögöttem ugyanis két fiatal beszélgetett. Egy fiú és egy lány. A következő generáció tagjai. Mire Szegedre értünk, ez a mondat így fogalmazódott át bennem: a következő de-generáció tagjai.

A fiú statisztikailag igazoltan leggyakoribb szava az "izé" volt. Legalább minden második mondatában előfordult, szókincse ennek megfelelően (lévén majd' mindent ezzel helyettesített) pár száz szóra rúgott. Ezeket azonban olyan jól használta, hogy minden történetéből kiderült, mekkora király is ő, a baráti körben messze a legmenőbb és legjobb arc.

A lány szűkszavúbb volt, ám annál vagányabb szókészelete használt. Csak néhány, ízelítőül: "hát ja", "durvi", "bazmeg", "lófaszt". Többször hátranéztem, mert nem akartam hinni a fülemnek és a szemenek: tényleg lány volt!

A főbb témák, melyeket kiveséztek: milyen játékok vannak a másik telefonján és azzal hogy kell játszani ("Ennek mi a lényege?" "Csak nyomkodd azt a szart!"), hányféle alkoholt kóstoltak, milyen hülye az összes közös ismerősük (a facebook-os borítókép alapján történt a meg- és elítélés), milyen király a fiú ("Raktam én már új hangszórót is telefonba." "De hogy szedted szét?" "Hát szédszedtem, aztán összeraktam. Szét, aztán össze. Érted?!"), milye béna minden ember, akit megláttak ("Nézd má milyen raj azzal a kocsival!"; "Hogy néz má ki az a két csaj?!"), szóval minden fontos és emberi témát érintettek. A "kedvenc" párbeszédem mégis ez volt:

Fiú: Az én mamán amúgy nagy bunkó.

Lány: Hát bocs, de amúgy ja.

Fiú: Egyszer nagyon leugattam: - Ha csak ezért jöttél át, akkor már állj is föl és húzzál haza!

Ekkor érztem azt, hogy ott a helyszínen elsüllyedek, és a pokol bugyraiban fogok égni helyettük is. Ők jönnek utánunk, és csinálják a jövőt?

Egy emlék 2009-ből

Nyári zápor

 

Nagy bánata lehet az Istennek,

Amikor úgy szakad, ahogy ma esett;

Végeláthatatlanul záporozott az eső,

Nem az utolsó volt ez, de nem is az első.

 

Hol erről, hol arról érkeztek a szemek,

Lett is tócsa nyomban, rengeteg,

Amik dagadva-hízva növekedtek,

Egy idő múlva egymással ölelkeztek.

 

Dörgött az ég, ahogy ilyenkor szokott,

A szél friss illatot és új életet hozott;

Csapkodtak a villámok minden percben,

Menedéket keresett minden élő menten.

 

Csak én mentem ki a teraszra nézelődni,

A sok kis ázott bogáron élcelődni,

Mik furakodtak volna bentebb a házba,

Hisz bőrig voltak már addigra ázva.

 

A növények persze boldogan virultak,

A sövény zöldellt, a rózsák pirultak,

Hajladozva énekelt az udvari diófa,

Dőlt elébb jobbra, aztán balra.

 

Az ember ilyenkor esernyővel szalad,

Óvja a ruhát, a cipőt és a hajat,

Mert „Ó, jaj, mi lesz, ha elázok?

Átjár a hideg, és jól megfázok.”

 

Észre sem veszi a természeti csodát,

Önnön magán túl még most sem lát;

Nem az számít, mily öröm ez a földnek,

Milyen szép a fű, ha vidáman zöldell.

 

Mikor a virágrét kinyitja bimbózó ölét,

Isten adakozva rázza életadó öklét,

A szomjas föld boldogan nyeli a vizet,

Az Úr a korábbi aszályért ekképpen fizet.

 

Azoknak ad örömet, kiket igazán szeret,

Nekik küld esőt, villámot és szelet;

Az embernek pedig újfent megmutatja,

Ő gyarló életének és félt halálának ura.

 

Hosszasan dörög az ég, mintha az Úr morogna,

Nem tanácsot adva, inkább mérgesen korholva,

A szeme is szikrázik, dobál sok villámot,

Mint ki képes elpusztítani egy egész világot.

 

Ugyanígy hiszi az ember is magáról,

Ő dönt mindenkor életről s halálról;

Míg megosztja társával ételét s pajtáját,

Válogatás nélkül pusztítja fajtáját;

 

Azt gondolja, ő az Egy, a Mindenható,

Lelke is megvehető vagy éppen eladható;

Ekképp is él, és eszerint cselekszik,

Képzelt hatalma senkiével nem vetekszik.

 

Kihasznál mindent, ami céljához juttatja,

Folyvást csak ugyanazt csak ugyanazt ugatja:

„Én vagyok a mindenség kezdete és vége!”,

Ezért lesz boldogtalan haláláig élte.

 

Pedig ha használná kivételes eszét,

S néha kinyitná csukva tartott szemét,

Rájönne, hogy maga alatt vágja a fát,

Ha telhetetlenségével megöli a Földanyát.

 

Vigyáznunk kell egymásra, s a természetre,

Hogy ne kerüljünk idő előtt enyészetbe,

Hogy száz év múlva is ott lehessünk bárhol,

S ne csak az embertelen földet öntözze a zápor.